Paul Rusesabagina

1994. április-július. Ruanda. Régóta lappangó hutu-tutsi faji ellentét. Három hónap alatt 800 ezer halott, a tutsi népesség fele és számtalan mérsékelt hutu. „Tökéletes” példája annak, hogyan működik az állami propaganda-gépezet. Hogyan lehet elhitetni az ország egyik felével (ami szám szerint a többség), hogy minden rosszért a másik fele (a kisebbség) felelős. Népirtás. 

A „nemzetközi közösség” a partvonalról nézte az eseményeket: az ENSZ Biztonsági Tanácsa, miután áprilisban kivonta az előző ősszel odatelepített békefenntartókat , csak május közepén határozott újra egy 5000 fős kontingens küldéséről.  Az ENSZ-csapatok a kanadai Roméo Dallaire vezetésével mérsékelték ugyan az emberáldozatot, de praktikusan nagyon keveset tettek. Maga az ENSZ akkori főtitkára is elismerte: „Ruanda senkit sem érdekelt.”

Paul Rusesabagina, egy hutu, akinek tutsi felesége volt, akkoriban Kigaliban, a ruandai fővárosban a Milles Collines (Ezer Domb) szállodában dolgozott. Április 7-én a belga szállodatulajdonos jóváhagyását kérte ideiglenes vezetői kinevezéséhez, és az épületben összesen 1268 hutunak és tutsinak kínált túlélési lehetőséget.

Mindnyájan tudtuk, hogy meg fogunk halni, semmi kétség. Csak az volt a kérdés, hogyan. Feldarabolnak? A machetájukkal levágták az ember bal karját. Aztán elmentek, visszajöttek néhány óra múlva, hogy levágják a jobb karját. Kicsit később megint visszajöttek a bal lábért, és így tovább. Addig folytatták, amíg nem halt meg az illető. Azt akarták, minél többet szenvedjen. Egyetlen alternatíva kínálkozott: lehetett fizetni a katonáknak, hogy simán lelőjenek. Ezt tette a feleségem apja is.

Egy mozifilm hívta fel a figyelmemet erre az emberre: a 2004-es Hotel Rwanda, ami úgy szólt a népirtásról, hogy egyetlen véres jelenete volt, de mégis maga volt a merő borzalom. Meg egy ezer éve látott, de nem feledhető BBC-interjú Dalliere parancsnokkal, aki a szó szoros értelmében belebetegedett a ruandai eseményekbe: 2000-ben öngyilkosságot kísérelt meg. Ma különböző szervezetekben a katonák mentális terápiájának fontosságáért harcol. Rusesabagina Belgiumban él a családjával, és az afrikai gyermekkatonák ügyében vállal fontos szerepet.