2016. november 30., szerda

Florence Nightingale



Szegény Florence Nightingale-ből lett a ráadás. Bár eleinte is gondoltam rá, de azután valahogy kimaradt a sorból, pedig egyáltalán nem elhanyagolható figura lehetett. Az ő hősiessége kicsit Semmelweiséhez hasonlítható azzal a nehezítéssel, hogy a XIX. század közepén nőként szinte semmilyen komoly szakmában nem lehetett érvényesülni.
Florence, aki Firenzében (angolul Florence) született gazdag arisztokrata családban tizenhét éves korában Isten hangját vélte hallani, és megszállottan keresni kezdte a küldetését, és azon fáradozott, hogy életének értelmet adó hivatását meglelje. Családja igen rosszallóan nézett ápolói ambícióira: el is küldték Görögországba, hogy „felejtsen”. Ám ő hazafelé menet titokban meglátogatta a németországi Kaiserwerth-ben a protestáns diakonissza nővérei által üzemeltetett kórházat.
A krími háborúról szóló tudósításokból a brit közvélemény szörnyű képet kapott az ottani kórházakban ápolt sebesültek állapotáról és a körülményekről. A brit kormány 1854-ben ezért 38 ápolónőt küldött a térségbe, élükön Nightingale-lel, aki önként jelentkezett a feladatra. A csapat a megfelelő higiénés körülmények megteremtésén és az ellátás színvonalának emelésén fáradozott. Néhány hónap alatt az általa felügyelt kórházakban a sebesültek korábban 42%-osra rúgó halálozási aránya 2, 2%-ra csökkent.
A háborúból hazatérve statisztikákkal próbálta meg bizonyítani a szakma férfi elitjének, hogy a halálozások döntő hányada nem magának a sebesülésnek, hanem a különböző fertőzéseknek tulajdonítható. Statisztikai munkássága révén a brit Királyi Statisztikai Társaság tagjává választották. 1907-ben első nőként kapta meg a brit Becsületrendet. Minden május 12-én, az ő születésnapján ünneplik az Ápolók Világnapját, és az ő tiszteletére lett a lámpás az ápolás nemzetközi jelképe.
Történt ugyanis, hogy a Krímben higiénés megfontolásból elejét akarta venni a nővérek és az ápoltak közötti – akkoriban mindennaposnak számító – testi érintkezésnek, ezért éjszakánként olajlámpással a kezében „járőrözött”. Ez a kép ragadta meg a leginkább a brit közvélemény figyelmét és 1855-ben az Illustrated London News lapjain jelent meg a „lámpás hölgy” (Lady with the Lamp) első ábrázolása.


2016. november 29., kedd

Emiliano Zapata



Nem is tudom, hogy miért választottam őt. Elég „szőkenősen” hangzik, ha azt mondom, hogy a fantasztikus bajusza és sombrerója miatt, pedig az érdeklődésemet ez keltette fel.
Bár parasztmozgalmat vezetett, maga Zapata nem szegény családból származott. A „földéhes” morelosi birtokosok azonban lassacskán elvették a helyi parasztok földjeit, és nagyrészt  cukornádat kezdtek termelni rajta, aminek a XX. század elején világszerte igen nagy kereslete volt. Zapatát eleinte nem érintették az erőszakos földkisajátítások, de hamar látni kezdte környezetében a Díaz-rendszer kizsákmányoló mivoltát. A helyzet súlyosbodása miatt 1906-ban ellenállási mozgalmat kezdett szervezni.
1911-ben kiadta az úgynevezett Ayala-tervet, amelyben megfogalmazta a parasztok követeléseit, mindenekelőtt a tőlük elvett földek visszaszerzését. Híveivel az általuk uralt területen felszámolták a nagybirtokok rendszerét, földet osztottak, kisajátították a cukornádtermesztő haciendákat és egy nagy papírgyárat, mezőgazdasági bankot alapítottak, valamint számos iskolát nyitottak gyermekek és felnőttek képzésére egyaránt.
1914-ben került sor az aguascalientesi forradalmi gyűlésre, ahol a forradalmárok három fő csoportja próbált megegyezni a közös célokról, és ideiglenes elnökké választotta Eulalio Gutiérrezt. Mivel Zapata, Pancho Villa és híveik támogatták a gyűlés eredményeit, Carranza viszont nem, a polgárháború tovább mélyült.
1919 elejére Zapata és Carranza ellentétét súlyosbította az az 1919. március 17-i keltezésű nyílt levél, amit Zapata írt az elnöknek, és amelyben azzal vádolta a kormányt, hogy a földosztás elmaradt, a mezőgazdaságot nem fejlesztették, hatalmas a korrupció, a választás nem szabad, a rendszer pedig diktatórikus. Carranza ezek után elhatározta, végleg leszámol Zapatával.
A morelosi kormányhű erők egy levélre alapozva csapdát állítottak Zapatának. Az egyik ezredes a valójában vele szövetséges kormányerők segítségével eljátszotta, mintha véres harc árán sikerült volna elfoglalnia a várost. Zapata gratulált a győzelemhez, majd megegyeztek, másnap a chinamecai haciendában találkoznak egy fegyverüzlet miatt.
Április 10-én reggel 8 órakor Zapata és emberei meg is érkeztek a helyszínre. Ekkor elterjedt a hír, hogy az ellenség közelít, ám ez később hamisnak bizonyult. Amíg a zapatisták egy képviselője a fegyverek átvételéről tárgyalt, addig Guajardo ebédre hívta Zapatát. Ő először nem akart beleegyezni, végül délután 2 óra táján elrendelte, hogy 10 embere kísérje el, a többiek csőre töltött fegyverrel húzódjanak meg a fák árnyékában. Amikor Zapata az ajtóhoz ért, Guajardo lesben álló katonái közvetlen közelről agyonlőtték.
Holttestét beinjekciózták, hogy egy ideig ne induljon bomlásnak, és megvizsgálták: néhány régi sebhely mellett 7–9 lőtt sebet találtak rajta. Egyet a jobb szeme felső részénél, egyet a bal kezén, a többit a mellkasán. A testet egy régi stílusú parasztruhához hasonló öltözetbe bújtatták, és több napra közszemlére tették ki Cuautla városában. Emberek, „zarándokok” sokasága érkezett megnézni a halott vezért, és bár sokan egyértelműen azonosították, hogy a test valóban az övé, mégis voltak, akik nem akarták elhinni a „legyőzhetetlen” Zapata halálát, így elterjedt a szóbeszéd, hogy akit holtan láttak, az valójában valaki más, aki csak hasonlít rá, ő maga pedig Arábiába menekült. 

2016. november 28., hétfő

Ülő Bika



Bevallom, én csak felnőtt koromban – egyetemi kötelező olvasmányként – olvastam néhány indiánregényt. Nálunk Verne Gyula dívott otthon, azt adták a kezembe, igaz, a Landler Jenő utcai Marx moziban megnéztem az összes Gojko Mitic filmet, de azokat valahogy teljesen fikciónak tartottam, és nem kapcsoltam össze valós eseményekkel.
Aztán 1973-ban sor került a Wounded Knee-beli incidensre, és mivel akkor már valamennyire tudtam angolul, rájöttem, imádom ezeket az indián személy- és helyiségneveket. „Hol laksz?” „Sebesült térdben.” 
Sok indián vezető életét ismerjük viszonylag komoly történelmi hűséggel. Ülő Bikát azért választottam, mert a hunkpapa lakoták (a sziúk nyugati ága) egyik hagyománya már régóta birizgálta a fantáziámat.
Ülő Bika (lakota nyelven Tȟatȟáŋka Íyotȟake) kb. 1831-ben született. Eredetileg a Repülő Borz nevet kapta, de már akkor a Lassú melléknévvel illették, ami a megfontoltságát volt hivatott jelezni. Amikor aztán 14 éves korában kitűnt egy csatában tanúsított bátorságával, az apja átadta neki a saját nevét, ezért lett Ülő Bika. Az apjától ebből az alkalomból kapott sastollat viselte élete végéig.
A híres Little Bighorn (Kis Nagy Szarv) csata előtt Ülő Bikának látomása volt, amiben „tücsökrajnyi” katona fejjel lefelé esik bele a lakota táborba, amit egy közelgő nagy véres győzelemként értelmeztek. Három héttel később, 1876 júniusában, az egyesült lakota és cheyenne csapatok döntő csapást mértek az amerikai hadsereg Hetedik Lovasságára, amit a lakoták a profécia beteljesülésének véltek. A győzelem után Ülő Bika és csapata a mai Kanada területére költözött, ahol öt évig maradtak. Visszatérésük után megadták magukat a hadseregnek.
Ülő Bika évekig Buffalo Bill vadnyugati show-jában lépett fel, majd visszatért a dél-dakotai Álló Szikla Rezervátum területre. A kormány indiánügyekkel foglalkozó hivatala, az Indián Szolgálat attól tartott, hogy Ülő Bika befolyásával támogatni fogja a Szellemtánc mozgalmat, ezért elrendelték a letartóztatását. Az Ülő Bika követői és a rendőrség közötti harcban két lakota származású rendőr (Bikafej és Piros Tomahawk) 1890. december 15-én meglőtte, és a helyszínen meghalt.
A lakoták az USA olyan területén élnek, ahol kemény telek vannak, ezért éveket az első hótól az első hóig mérték. A télszámlálónak (winter count) nevezett naptárban minden évet egyetlen piktográf reprezentál, ami az adott év legnevezetesebb eseménye volt, úgy mint nagy volt a hó, meghalt valamelyik törzsi méltóság, járvány pusztított, stb. Hagyományosan minden törzsi csoport egy télszámláló-felelőst nevezett ki, ami nagy megtiszteltetésnek számított: az illető a törzs véneivel konzultálva döntötte el, hogy mi legyen az elmúlt év szimbóluma. 
A XIX. századig a télszámlálókat bivalybőrre rajzolták, és az egyes rajzokat vonalakban, spirálisan vagy hullámos mintában rendezték el. A Smithonian Múzeumban 10 télszámlálót őriznek, amelyek a XVIII. század végétől 1902-ig rögzítik a lakoták fontos eseményeit.

Az egyik legnagyobb lakota télszámláló, a Magányos Kutya (Lone Dog).


2016. november 26., szombat

Tell Vilmos



Az az igazság, hogy hetekig Kohlhaas Mihály történetén agyaltam, avagy a Sütő-féle lócsiszáron, de valahogyan csak nem akart quiltté formálódni. Ekkor jutott eszembe, hogy nagyon kicsit, nagyon távolról, de mégis hasonlít a történetére Tell Vilmosé, vele kapcsolatban meg rögtön volt ötletem.



Wilhelm Tell nagy valószínűséggel nem élt, így a népi hős kategóriába tartozik. A történet szerint 1307. november 18-án az Uri kantonban uralkodó zsarnok Gessler puszta gonoszságból arra kényszerítette az íjász Tell Vilmost, hogy az a saját fia fejére helyezett almát nyilával átlője. Tell hiába könyörgött kegyelemért, a zsarnok megparancsolta, hogy célozzon. Az íjász egy nyilat tett az íj idegére, majd egy másikat is a keze ügyébe készített. Tell nyila 100 lépés távolságból hasította ketté az almát. Gessler gratulált a nagyszerű lövéshez és azt kérdezte Telltől, hogy miért készítette elő a második nyílvesszőt is. Tell azt válaszolta, hogy ha az első nyíl a fiút találta volna el, akkor a másodikkal magát Gesslert ölte volna meg. A zsarnok dühében börtönbe vetette az íjászt, ám az a Vierwaldstätti-tavon kitört vihar közben megszökött. Tell bosszút forralva Gessler vára felé indult. Tell Vilmos második nyíllövése szabadságharcot robbantott ki Svájcban, ami az ország függetlenné válásához vezetett.



Ha már Tell Vilmos, szerintem érdekes, hogy miért szerepelnek ő és társai a „magyar” kártyán. A Wikipedia a következőket írja:



A Tell-kártya az 1848-as szabadságharcot megelőző időben jelent meg, amikor Európa-szerte forradalmi mozgalmak érlelődtek. Az alsó és felső lapok alakjait a pesti kártyafestő Schiller 1804-ben írt, Tell Vilmos című drámájából vette, amelyet nálunk már 1827-ben Kolozsvárott színpadon is előadtak. Érthető, hogy Schneider nem a magyar történelemből választott szabadsághősöket kártyája illusztrálására. Az osztrák cenzúra elkoboztatta volna. Schneidert nyilván inspirálta a dráma alapgondolata, a Habsburgok elleni küzdelem, amiben Svájcnak is része volt. A műből nyolc alakot választott ki, hat lap a szabadsághős Tell Vilmost és társait, két lap a zsarnok helytartót, Gesslert és csatlósát ábrázolja.

2016. november 25., péntek

Paul Rusesabagina



1994. április-július. Ruanda. Régóta lappangó hutu-tutsi faji ellentét. Három hónap alatt 800 ezer halott, a tutsi népesség fele és számtalan mérsékelt hutu. „Tökéletes” példája annak, hogyan működik az állami propaganda-gépezet. Hogyan lehet elhitetni az ország egyik felével (ami szám szerint a többség), hogy minden rosszért a másik fele (a kisebbség) felelős. Népirtás. 
A „nemzetközi közösség” a partvonalról nézte az eseményeket: az ENSZ Biztonsági Tanácsa, miután áprilisban kivonta az előző ősszel odatelepített békefenntartókat , csak május közepén határozott újra egy 5000 fős kontingens küldéséről.  Az ENSZ-csapatok a kanadai Roméo Dallaire vezetésével mérsékelték ugyan az emberáldozatot, de praktikusan nagyon keveset tettek. Maga az ENSZ akkori főtitkára is elismerte: „Ruanda senkit sem érdekelt.”
Paul Rusesabagina, egy hutu, akinek tutsi felesége volt, akkoriban Kigaliban, a ruandai fővárosban a Milles Collines (Ezer Domb) szállodában dolgozott. Április 7-én a belga szállodatulajdonos jóváhagyását kérte ideiglenes vezetői kinevezéséhez, és az épületben összesen 1268 hutunak és tutsinak kínált túlélési lehetőséget.
Mindnyájan tudtuk, hogy meg fogunk halni, semmi kétség. Csak az volt a kérdés, hogyan. Feldarabolnak? A machetájukkal levágták az ember bal karját. Aztán elmentek, visszajöttek néhány óra múlva, hogy levágják a jobb karját. Kicsit később megint visszajöttek a bal lábért, és így tovább. Addig folytatták, amíg nem halt meg az illető. Azt akarták, minél többet szenvedjen. Egyetlen alternatíva kínálkozott: lehetett fizetni a katonáknak, hogy simán lelőjenek. Ezt tette a feleségem apja is.
Egy mozifilm hívta fel a figyelmemet erre az emberre: a 2004-es Hotel Rwanda, ami úgy szólt a népirtásról, hogy egyetlen véres jelenete volt, de mégis maga volt a merő borzalom. Meg egy ezer éve látott, de nem feledhető BBC-interjú Dalliere parancsnokkal, aki a szó szoros értelmében belebetegedett a ruandai eseményekbe: 2000-ben öngyilkosságot kísérelt meg. Ma különböző szervezetekben a katonák mentális terápiájának fontosságáért harcol. Rusesabagina Belgiumban él a családjával, és az afrikai gyermekkatonák ügyében vállal fontos szerepet.