2022. május 26., csütörtök

Kékszakállú önarcképe

A 20 Perspectives csoport újabb témához érkezett: Ajtó/ablak/portál, és az a méretbeli megkötés, hogy pont 80 cm magas legyen, míg a szélessége 40 és 60 cm között. Volt persze nagy gondolkodás, különösképpen hogy kb. 18 éves koromig nagyon határozottan építész szerettem volna lenni, és az építészet iránti szerelmem változatlanul megmaradt. Játszadoztam mindenféle gondolattal, mind formailag, mind technikailag, de egyszer sem jött el a Heuréka! pillanat. És akkor egyszer csak bevillant a hetedik ajtó, a kulcs és Judit és tudtam, hogy ebből lehet valami, pláne ha felhasználom a korábbi nyarakon indigóval festett anyagaimat.

Volt persze egy félelmem is, nevezetesen, hogy mit mond, mond-e valamit a kékszakállú történet egy nemzetközi társaságnak. Realistán nem várhattam (ez be is jött), hogy ismerjék az operát vagy egyáltalán a kiindulási pontként használt francia mesét. Magyarul, olyannak kell lennie, hogy a történet ismerete nélkül is bevonzza a nézőt.

Mivel azt sem gondolom, hogy minden magyar ismeri a sztorit, hadd foglaljam össze röviden. Az eredeti mese (Barba Bleu) francia, és tényleg olyan, mint egy mese, van benne vér, gyilkosság, szerelem, és a végén a legutolsó feleség – a testvérei segítségével – megöli Kékszakállút, újra férjhez megy és „boldogan él, míg meg nem hal”. Ezzel szemben a bartóki librettó Juditot, a kíváncsi nőt teszi a középpontba, és maga a mű az egyes szobák kinyitásáról szól. Nincs heppiend: Juditot bevezetik a hetedik szobába, és Kékszakállú egyedül marad a sötétben.

A műnek sokféle értelmezése van, amik közül én azt a variációt tudom elfogadni, ami szerint az ajtók kinyitása, illetve a mögöttük rejlő borzalmak feltárása azt szimbolizálja, hogy ez ember (Everyman – bárki) hogyan kezeli a saját lelkének titkait, mennyire hajlandó kitárulkozni, és ezzel megszabadulni a démonaitól. És persze azt is, hogy mennyire vagyunk kíváncsiak a „másik” lelkének mélységeire, vállaljuk-e annak kockázatát, hogy esetleg nem igazán vonzó dolgokat tudunk meg, avagy homokba dugjuk a fejünket. Rajtatok vannak zárt ajtók? Rajtam igen😊 Miért nem tárjuk fel? Mikor jobb nekünk, ha súlyként hurcoljuk, vagy ha – úgymond – sebezhetővé tesszük magunkat?

A színpadképet/díszletet eléggé pontosan meghatározta Bartók, és ehhez hűen a legtöbb produkció egy nagy sötét termet mutat, amiben hét ajtó van, és onnan az egyes ajtók kinyitásával különböző fénynyalábok áramlanak be. Ezzel ellentétben én várat akartam építeni, amiben minden ajtó az „utcára” nyílik. Rajzoltam is egy méretarányos skiccet, egyrészt hogy lássam az arányokat, másrészt, hogy spóroljak az indigós anyagaimmal, lehetőleg ne kelljen cserélni már leszabott darabokat. Ez nagyjából be is jött, bár persze voltak változtatások.

Teljesen hagyományos módon varrtam össze a „várat”, majd visszahajtva ráapplikáltam egy nagyobb darab majdnem egyszínű indigós anyagra. Utána Vliesofixszel felragasztgattam az ablakokat és az ajtókat. Ezután jött a tűzés: kétféle kék és fehér pamutcérnával a mintához illeszkedően elég sűrűn letűztem. Így aztán a végén picit keskenyebb lett, mint a maximálisan lehetséges 60 cm. Mivel az ajtókat hangsúlyosra akartam, elővettem egy vékony fémlemezt (akkor próbáltam ki, amikor a bíróképzés egyik moduljában különböző szokatlan anyagokkal kellett kísérletezni), méretre vágtam úgy, hogy az ajtóknak legyen „kerete”, és géppel felvarrtam. Végül fogtam egy fémvonalzót meg egy árat, és mintát lyukaszgattam mindegyikbe. A poszt végén van néhány fénykép, köztük oldalról is, ahol sokkal jobban érzékelhető az ajtók csillogása.

A következő téma a Természet, a határidő pedig szeptember vége. Már tudom, mit fogok varrni….





 

2022. január 29., szombat

Híd a zavaros víz felett

Tavaly szeptemberben Susan Callehen kezdeményezésére kezdett el formálódni egy új nemzetközi quiltcsoport. Havonta, kéthetente zoomoltunk: beszéltünk, gondolkodtunk, mit is akarunk, hogyan dolgozzunk együtt, hogyan különböztessük meg magunkat a többi hasonló csoportosulásról. Mi legyen a nevünk? Mit és mennyit varrjuk? Hogyan “adjuk el magunkat” a nagyvilágnak?

Sok beszélgetés, email és whatsapp üzenet után jutottunk el a mai állapotig. 20-an vagyunk: öt európai, egy argentín, egy új-zélandi, három kanadai és tíz amerikai. Először csak simán Pespectives volt a kiválasztott név, amit aztán 20Perspectivesre módosítottunk. A tervek szerint évente három témában dolgozunk, és a méreteket mindig külön-külön döntjük el. A háttérben készült a honlap is, aminek blog jellege lett, azaz mindenki önállóan írhat saját magáról és az elkészült műveiről.

Első témának a hidakat választottuk, méretben pedig annyi megkötés volt, hogy az egyik oldala 40 cm legyen. Szeretem az ilyen kihívásokat, mert mozgásba hozzák az ember fantáziáját. Bizonyosan tudtam, hogy nem egy konkrét hidat akarok megvarrni. Elég sokáig eljutottam egy tervvel, amiben “Az emberek túl sok falat építenek és túl kevés hidat” mondást szerettem volna megjeleníteni, de rá Kellett jönnöm, hogy túl kicsi a méret ahhoz, hogy igazán látványos legyen.

Így aztán visszatértem ahhoz a dalhoz, amit egyfolytában magamban dúdoltam azóta, hogy kiderült hidakat kell vanni. A nagy kedvenc Simon és Garfunkel Bridge Over TroubledWater dala, aminek az egyik előadására máig élénken emlékszem. Ahogy áll a fiatal, sovány, magas Garfunkel a színpadon, két keze a farzsebében és olyan angyali hangon, olyan könnyedséggel énekel, hogy az ember beleborzong, ha érti a szöveget, ha nem. 

Találtam egy elég jó fordítást:

Híd az örvény felett

ha lelked roskad, feszít a magány
könnyes szemed nálam mindig vigaszt talál
ott leszek én, ha mindenki elfordul
ha nincs veled egy jóbarát
mint egy híd a sodró vízből,
kimentelek ne félj
nem felejtelek, el soha sem,
én vigyázok rád

ha búslakodsz
az üres úton
s az est élesen tör rád
vigaszt hozok hozzád
melletted leszek
ha lecsap a sötét
s a fájdalom megtalál
mint egy híd a sodró vízből,
kimentelek ne félj
nem felejtelek, el soha sem,
én vigyázok rád

szárnyalj hát
csillogj
ragyogj tovább, ezüst madár
minden álmod valóra válik
napjuk virrad már
ha barát kell
itt vagyok én
mint egy híd a sodró vízből,
kimentelek ne félj
nem felejtelek, el soha sem,
én vigyázok rád.

fordította Gaál György István

Mivel az utóbbi időben kicsit rá vagyok kattanva a portrékra, arra gondoltam, hogy valahogy őket kéne megvarrni vízként, hídként. Egy nagyon csendes, békés, finom quiltet akartam, így színben is a kékes-zöldes tónusokat céloztam meg. Elő is vettem egy csomó egyszínű anyagot, de aztán eszembe jutott, hogy több nagy darab monoprintelt anyagom, amit felhasználhatnék. Némi pakolgatás, gondolkodás után gyakorlatilag az egész ezekből készült, néhány apróbb egyszínű “folt” kivételével.

Ebből lett a "víz".
A bal oldali világos körökből lett a két arc.
Ebből a darabból készült Garfunkel pulóverje, mindkét férfi haja és a "híd".


Az 1969-es fényképből photoshopoltam egy megvarrható variációt, aminek csak az adta a nehézséget, hogy a fejek mindössze 15 cm magasak, szóval nagyon apróka fecnikkel Kellett dolgozni. 


Készen lett a két arc. Ehhez képest Simonon még módosítottam, és be kell vallanom, a végleges változattal sem vagyok 100%-ig elégedett. Garfunkel szerintem tökéletes:)


 

Elkezdtem rakosgatni a hátteret, ahol igyekeztem megtartani az anyagban mutatkozó íveket és “hidakat”, de az orientációjukat módosítgattam, értsd nem minden egyirányban ível. A fejük fölé került egy kb. 1 cm széles sötét zöld ív, ami egyrészt ki is lógott, másrészt adta is magát, hogy legyen itt egy nagyon szimbolikus híd. A híd formája Monet Giverny kertjére emlékeztett, ami jól jött, hiszen az is a béke és a nyugalom szigete – leszámítva a sok turistát.

A végén aztán “betegre” tűztem, bár ez a mintás anyagon kevéssé látszik színben és mintában is. Textúrája sem igazán van, mivel nagyon vékony flízt tettem bele: a fényképen – úgy tűnik – kicsit túltoltam a kontrasztot. Egy nagyon vékony gyári anyagos elszegéssel 40x58 cm lett.