2020. szeptember 29., kedd

Anyja lánya. Az első lépések

 Bár ez a quilt sokkal kisebb lesz, mint az előző, sokkal több "gondom" van a tervezéssel.

Először is itt van ez az ezeréves fénykép. 


Nagyon helyeske rajta, és pontosan ugyanúgy néz ki, mint én hasonló koromban, ámbár ő mindig is sokkal szebb volt. Vagy csak én annak látom. A képnek kompozíciózosan két "baja" van. Van a hajában egy tüll masni, ami csak a nagyításon látszik jobban, viszont ettől fura formája van a fejének. A másik a virágcsokor. Szép-szép, de nem igazán szeretném a kész munkán. Ezért aztán használni kellett nem létező rajztudásomat. Kiszedtem a csokrot, és próbáltam berajzolni a ruháját. Nem látszik tisztán, milyen is a ruha: egybe darab vagy kétrészes. Én kétrészesnek nyilvánítottam, és az eleje közepére csináltam egy gomboláspántot.

Persze kérdés még, hogy milyen legyen a quilt formája. Hagyjam meg ezt az ovális alakot? Tegyek rá pepita keretet? Vagy legyen simán téglalap alakú? Még nem tudom a választ.

A másik probléma, hogy a kép fekete-fehér, tehát színezni kell. Úgy gondolom, a ruha sötétkék lehetett élőben, és talán egy bordó függöny elé ültették be őket. Ez a megoldás nagyon nem vonz, mindenképpen valami "patchwork"-öt akarok belőle csinálni. Ez azért is fontos, mert csak így tudom magamat is belevarázsolni a képbe.

Nagyon sokat agyaltam, hogy mi is legyen, mennyire legyen realisztikus (=bőrszínű az arca és a keze) és akkor bevillant, hogy van egy darab kartonom még az "örökségből", ami mind színeiben, mind mintájában nagyon tetszett neki. Ez az őszies paletta nagyon ő volt, egy csomó ilyen ruhára emlékszem. És imádta a "törökös" mintát, amit majd talán tűzésként be tudok hozni.


Elkezdtem válogatni az anyagokat. És eldöntöttem, nem lesz realisztikus a színezés. Meglátjuk, mi sül ki belőle. Az egyetlen jó hír, hogy elhasználhatok egy csomó gyári anyagot, amikről azt hittem, sohasem veszem már őket elő. Never say never....

2020. szeptember 23., szerda

Nincsen

 Itt az ideje, hogy megírjam édesapám quiltjének történetét. Lehet, hogy egyeseket csak a kész darab vagy csak a technikai részletek érdekelnek, de nekem természetesen érzelmileg fontos. Mondhatni, ki kellett varrni magamból. Így aztán azon quiltjeim közé tartozik, amit imádok - függetlenül attól, hogy másnak tetszik-e vagy sem.

 


A kiindulási pontom egy fénykép volt, amiről semmit sem tudok. Más, fennmaradt fotók alapján valamikor a 30-as években készülhetett, talán a nagyszüleim kertjében. Photoshopos manipulációval ezt a képet leegyszerűsítettem négy szürkeárnyalatra, megcsináltam a 'szabásmintát', és kinagyítottam kb. életnagyságúra. A kész quilt 78 x 187 cm lett/lesz.

 


Miután ez kész volt, elkezdtem anyagot gyártani. Egy 1952-ben az anyukámnak írott képeslap szövegéből csináltam Thermofax-szitát, és egy nagy darab fehér puplinra nyomtattam. Igyekeztem úgy csinálni "árnyalatokat", hogy hányszor nyomtattam a szöveget egymás fölé vízszintesen és függőlegesen. Lettek olyan darabok, ahol csak egyszer és így olvasható a szöveg, és lettek olyanok, amelyek szinte feketék lettek. Mivel csak két irányban tartottam a szitát, az anyagnak lett némi "kockás" jellege, amit egyáltalán nem bántam.

Aztán a nappali közepén egy darab vékony pamutra (amire először átrajzoltam a kontúrokat) elkezdtem vagdosni és pakolni. Alapjában ez nem volt nehéz feladat, de adódott néhány gond útközben:

1. A tiszta fehér darabokat muszáj volt két rétegből kiszabni, különben átlátszottak volna a ráhagyások.



 

2. A fényképen a jobb lába a bokor mögött van. Amikor fényképhűen raktam ki, úgy látszott, mintha féllábú lenne, ezért jelzés szerűen csináltam neki egy jobb lábat.



 

3. Nehéz volt kisakkozni, hogy milyen anyagok kerüljenek közvetlenül a test mellé, hogy ne olvadjon bele a háttérbe. Különösen a két karjánál kellett sokat kísérletezni.


 

4. És persze nehéz volt az arc, mert ahhoz kevés volt az árnyalat, de azért a végén mégis csak összeállt.



 

Így nézett ki a kész szendvics. 


 

Némi külső unszolásra aztán kellett valamit hozzátennem, abban a reményben, hogy nem csak nekem lesz valami mondanivalója. És akkor visszanyúltam Attilához és elővettem a Tiszta szívvelt.


 

Nem mutatom meg, hogyan és mennyit tettem rá a versből. Sokat. Legyen az meglepetés egy reménybeli kiállításon. Először - nagyon humorosan:) - azt a címet adtam neki, hogy József és Attila, de aztán meggondoltam magam, és Nincsen lett a címe.