Giccs? - 4 (Az utolsó)

Újfent köszönöm a hozzászólásaitokat és emailben megírt gondolataitokat.
Julcsi és Amaranta felveti a vallás+giccs összefüggést. Bár nagyon a fejemben volt, nem akartam ez ügyben megnyilatkozni, nehogy valakit megsértsek vallási meggyőződésében. Persze van véleményem. Egyrészt mai szemmel meglehetősen giccsesnek, pontosabban túldíszítettnek látjuk a barokk-rokokó templomokat, de ezzel már Luther Márton is így volt - igaz, másfajta szempontból. De ugyanez igaz mondjuk Versailles-ra is. Azt gondolom, ez tényleg ízlés kérdése: nekem "nem jön be".
Amaranta a saját bethleheme kapcsán vetette fel a giccset. A bethlehem szerintem toposznak tekinthető, tehát ab ovo közhelyes, mégis sokan sokféle módon megpróbálják megközelíteni. A tied, Amaranta, egyedi, rajta van a "névjegyed", nekem afféle naiv művészetnek látszik. Más a helyzet a vallási giccstárgyakkal. A Vatikánban is jó a "felhozatal", de ez sehol sincs ahhoz, amit a portugáliai Fatimában láttam. Na, ott aztán minden elképzelhető tárgyon, minden elképzelhető méretben ott van Jézus Krisztus. Szörnyű!
Ugyancsak Julcsi vetette fel, hogy művészet-e a "fehér alapon piros négyzet" típusú festmény. Valószínűleg Kazimir Malevicsre gondoltál, ő festett az 1910-es években ilyesmiket: van neki fehér alapon fehér négyzet (azaz csupa fehér) képe is. Azt hiszem, értem a festő szándékát, de maga a végeredmény számomra sem hat revelációként, magyarul hidegen hagy.
De azért van még itt egy nagy, fontos, engem erősen foglalkoztató, de valószínűleg megválaszolhatatlan kérdés. Mit, pontosabban hogyan lehet festeni (írni, szobrászkodni, varrni stb.) 2011-ben, hogy egyedi, hogy új, hogy elgondolkodtató legyen? Nekem erről szól Nemes Nagy Ágnes írása. Teljesen egyértelmű számomra, hogy a XX. század elejétől "feladata" van a művészet nézőjének. Korábban készen kaptuk a terméket. Ott volt, mondjuk a Szamotrakéi Niké vagy a Mona Lisa, a néző ránézett, tudta, hogy mit lát, mondhatta, hogy nem tetszik neki (pl. El Greco portréi), de fel sem merült, hogy "nem érti". Az első avantgarde irányzatok hozták meg az ún. művészi szabadságot: nincsen objektív valóság, a festő mondhatja azt, hogy neki a menyasszony az égben repked (ld. Chagall) vagy hogy kockákból épül fel a nő arca. És ettől megváltozott a művészet élvezete: a nézőnek hozzá kell adnia saját magát a látottakhoz, tehát a művészet az alkotó és a néző közötti interakció. És ezért mondhatom azt, hogy X képeivel nem tudok párbeszédet folytatni, nem mond nekem semmit, nem segít megértenem saját magamat és a köröttem levő világot. De legalább meg kell próbálnunk ezt a dialógust, nem pedig élből elutasítani azt, amit látunk.