Giccs? - 2 - Háttéranyag

Nemes Nagy Ágnes: Párbeszéd a mai versről (1973)

VEGYÉSZNŐ: Szeretném, ha egyszer már megírnád.

KÖLTŐ: Mit?

VEGYÉSZNŐ: Hát amiről beszélni szoktál. Hogy milyen a modern vers, meg hogy tulajdonképpen meg is lehet érteni, meg efféléket.

KÖLTŐ: De hiszen folyton azt írom. Különben is megírták millióan.

VEGYÉSZNŐ: De ha én nem értem. Se a magyarázatot, se a verseket. Vagy ritkán. És én olyan ideges vagyok ettől. Ne tégy úgy, mintha nem értenéd. Én úgy szeretem Arany Jánost. Én a Vojtinával alszom el este, és hangosan nevetek magamban. De nekem nem volt egy jóízű versfalatom, mondjuk, József Attila óta.

KÖLTŐ: Tulajdonképpen mit értesz te azon, hogy modern vers?

VEGYÉSZNŐ: Ezt tőlem kérded? Vagy másképpen: te kérded tőlem? Röviden: a modern vers az olyan izés. Mondhatnám szebben, de nem mondom. Tudod te azt. És nem lehet megérteni.

KÖLTŐ: Szóval olyan izés. Ezt a megjegyzésedet mellőzhetném, de nem mellőzöm. Mert bár teljesen artikulálatlan, elismerem, hogy a maga módján világos. Továbbá a mai vers érthetetlen. Ez régi, régi vád, amely…

VEGYÉSZNŐ: És ha még olykor érthető is, akkor sincs semmi öröme benne az embernek. Nincs semmi öröme. Én nem hagyom magam terrorizálni. És kérlek, ne mondj hosszúkat. Olyanokat, hogy: a modern kommunikációs csatornák visszacsatolási micsodája meg extenzív-intenzív totalitás. Azt nem bírom.

KÖLTŐ: Persze. Azt hiszed, olyan egyszerű.

VEGYÉSZNŐ: Nem hiszem. De beszélj egyszerűen. Főleg arról beszélj egyszerűen, ami nehéz. Az a dolgod.

KÖLTŐ: Félrevezetően vonzó előírás.

VEGYÉSZNŐ: Én egyáltalán nem tudom felfogni, hogy ez az úgynevezett modern vers mért olyan, amilyen. Mért nem értem? És mért nem tetszik? Én talán nem igyekszem? Én nem töröm össze kezem-lábam azért, hogy közel férjek hozzá? Én talán…

KÖLTŐ: Hallgass már egy kicsit. Ide figyelj.

VEGYÉSZNŐ: …olyan vagyok, aki nem képes megérteni a saját kora művészetét? Mért kell olvasnom a ti versszövegeiteket, miközben egy kukkot sem értek belőlük? Én talán hülye vagyok? Nem tudjátok ti azt felfogni, hogy amit az ember huzamosan nem ért, azt megutálja? Majd aztán mehettek a Dunának…

KÖLTŐ: Az isten áldjon meg, hát…

VEGYÉSZNŐ:…mind a Dunának, ha az utolsó olvasótokat is elpusztítottátok. Én vagyok az olvasó. Hát nem nekem írtok?

KÖLTŐ: Nem.

VEGYÉSZNŐ (egy pillanatra elhallgat): Ne-em? Ezt csak azért mondtad, hogy elhallgassak.

KÖLTŐ: Azért.

(Rövid szünet.)

KÖLTŐ: De nemcsak azért. Mert hogy kicsoda kinek ír, az végül is sorrendi kérdés. Az ember kezdetben okból ír, nem célból. Ne felejtsd el, még te is írtál kamaszkorodban verset. Ne felejtsd el ezt, könyörögve kérlek, ahogy az emberek el szokták felejteni a gyerekkorukat. A versírás kezdetben életfunkció. A cél, a szándék, a „kinek írunk” később jön. Kell is jönnie. De most nem erről van szó. Arról van szó, hogy közöttünk fal van.

VEGYÉSZNŐ (döbbenten): Fal? Közöttünk? De édes angyalom, én igazán nem akartalak megbántani…

KÖLTŐ: Most hagyj. Most ne zavarj azzal a jó szíveddel.

VEGYÉSZNŐ: De…

KÖLTŐ: Nem bántottál meg! Még elvesztem a fonalat. Arról van szó, hogy fal van közöttünk, olvasó és író között. Ez nem újság. Ez a fal mindig volt, van és lesz, amíg csak az éppen soron következő jövőszeletben össze nem omlik. Az újság pusztán annyi, hogy kényelmetlen korunkban ez a fal magasabb a sokszázados átlagnál. És megmondom világosan: egyetlen új érvem sincs, amivel a téglákat döntögethetném. Sőt nemcsak érvem nincs, hanem kedvem sincs hozzá. Mert a mi vitánk, itt, most, ebben a pillanatban, amikor folytatjuk, máris elavult. Mi volt neked József Attila húsz év előtt? Mi volt Apollinaire? Semmi. És ma a szellemi aranyalapodhoz tartoznak, egy mondatban mondod ki a nevüket (arany) Arany Jánossal. Az a fal közöttünk időben húzódik, angyalom, vagy nagyrészt időben. Az a fal vagy van, vagy nincs, aszerint, hogy mikor nézzük. Mi itt, amikor vitázunk, egyszerűen adalékok vagyunk a 20. század hetvenes éveinek művészeti harcaihoz. Két lábon járó kordokumentumok vagyunk, semmi más. Lépjünk előre húsz évet, lépjünk előre ötven évet…

VEGYÉSZNŐ: Azért ne légy olyan nagystílű. Ötven év, az egy emberélet. Az nem mindegy. Se nekem, se neked.

KÖLTŐ: Ebben sajnos tökéletesen igazad van. Hiszen azért ülök itt veled. És még valamiért. Mert mégis-mégis igazi olvasó vagy. Mert…

VEGYÉSZNŐ: Most meg bókolsz nekem?

KÖLTŐ: …neked csakugyan kell ez az egész mindenség, amit modem költészetnek hívnak. Ezért rágod a májam hetente. De nem vagy sznob, nem úgy születtél. Inkább antisznob vagy, harapós, gyerekes, ezért esetedben nyugodtan kiküszöbölhető a rosszhiszeműség és az álhozzáértés. És mindez azért, mert neked voltak, vannak és esküszöm, lesznek versélményeid. Csak ne légy makacs, mint az öszvér.

VEGYÉSZNŐ: Mégsem akarsz te bókolni. Veszekedni akarsz.

KÖLTŐ: Azt is. Mert ha terrorizálásról van szó – hogy ugyanis te nem engeded magad terrorizáltatni –, arról bőven volna társalkodnivalónk. Ha nem tudnád: támadsz engem, fenyegetsz, megsemmisítesz. Támadsz az igényeiddel, elborítasz a vágyaiddal, rám döntöd a megrögzült versélményeidet. Alkalmazkodni szorítasz a tetszésedért. Vagy egyszerűen faképnél hagysz mindazzal, amiért én megfeszülök. Ennyit súrlódásainkról. És most vegyük sorra az érveidet.

VEGYÉSZNŐ: Érveltem volna? Valahogy nem vettem észre.

KÖLTŐ: De-de-de. Érveltél. Kiborítottad az egész érv-kosarat. Vegyük például első érvedet, amely szerint: a mai vers az olyan izés. Mikor szoktátok ezt mondani? Túlnyomórészt akkor, ha izmusos versről van szó. (Talán mert befolyásol az a belső rím, amellyel a két szó kezdődik.) Tisztelettel jelentem neked, hogy az izmusos vers, az avantgárd, a formabontás a világ négy táján olyannyira elterjedt (s közben meg is változott), hogy az utóbbi 50-70 év KÖLTŐi világnyelvének tekinthető. Nálunk – sajátos, hazai okoknál fogva – csak az utóbbi 10-15 évben íródnak, illetve jutnak el nagyobb mennyiségben a közönséghez e stílus termékei. Magyar források kutatása – tízes-húszas évek – folyamatban. Ha lengyel vagy francia vagy argentin volnál, már olyan reflexszerűen birtokolnád, vennéd tudomásul (tetszéssel avagy nemtetszéssel) ezt az eszköztárat, milyenséget, mint a régi motoros a jobbkézszabályt. Teljesen ártatlan vagy benne, ha ma még idegesít. Ezzel függ össze második érved a mai vers ellen, amit úgy szíveskedtél fogalmazni: „Hát én hülye vagyok?” Nagyon fontos megjegyzés. Mindig elpirulok tőle, mert tudom, milyen megalázó nem érteni azt, amit láthatólag értésünkre adnak; milyen kínos attól félni, hogy bolonddá tartanak. Ez utóbbitól nem tudlak megóvni (magamat sem); minden bonyolult kornak megvannak a maga szellemi szélhámosságai vagy egyszerűen: tévedései. De valamit kockáztatnunk is kell – az igaziakért. Te Adynál kezdted a század verseit, ma kis híján a kortársaidnál tartasz. Sőt – lázadozva, dühöngve – a még fiatalabbaknál.

VEGYÉSZNŐ: Hm. Vajon. Akárhogy is: ti túlságosan sok mindent elvettetek tőlünk, és keveset adtatok érte. Elvettétek például a formát, a rímet, a ritmust, a versolvasó eredendő gyönyörűségét. Nem képtelen gondolat az, elhagyni a versből, ami verssé teszi? És elvettétek az értelmet, a jól kiépített utat, ami vezeti az embert valahová.

KÖLTŐ: Hadd kérdezzek valamit. Szoktad te olvasni Ábrányi Emil költeményeit?

VEGYÉSZNŐ: Ábrányi Emil. Ahá. Az a múlt századi költő-műfordító. Mért olvasnám?

KÖLTŐ: Pedig kiválóan versel, és mindig érthető. Nemes eszméi is vannak.

VEGYÉSZNŐ: Egy gyönge költő nem cáfolhatja a költészet alapjait.

KÖLTŐ: Miért kifogásolod? Hiszen mindazt teljesíti, amit tudatosan kívánsz a verstől. Amit tudattalanul kívánsz tőle, ahhoz más szavak kellenek, olyanok, mint: hitelesség, eredetiség, megrendítő erő és így tovább – vagy inkább: a mindezeket hordozó hatástényezők. Ábrányi intő példa arra, hogy a tartalom meg a forma korántsem a költészet alapja; megrozsdásodott absztrakciók csupán, használatban más-más fogalmakkal állandóan megfoldozandók. És ezzel el is érkeztünk harmadik érvedig, az érthetetlenségig, amelyhez – oly szerencsés módon – mindjárt hozzácsatoltad formai kifogásaidat is. Az úgynevezett érthetetlenség egyrészt rendkívül egyszerű jelenség, másrészt nagyon bonyolult. Az egyszerű része: megváltozott a korstílus, mert megváltozott a kor. A 20. századi vers más nyelven beszél, mint elődei (s ennek a más nyelvnek az avantgárd is csupán része, szakasza, ösztönzője). Ezt a nyelvet egyszerűen csak meg kell szokni, mint a heringsalátát vagy a közúti közlekedést. A stílusváltás szükségességét nem is vonja kétségbe senki – történelmi távlatból. Milyen melegen mosolygunk, mondjuk, a romantika, mondjuk, a Victor Hugo ellen elpazarolt záptojásokon. Amivel viszont nem szoktunk számolni, hogy a mi korunk nagyon megváltozott. És ez már a dolog bonyolult részéhez tartozik. A tudomány és a társadalom, a háborúk és a csillagászat, az atommáglya és a lélektan gondoskodik mindennapos, új meg új megrázkódtatásainkról. Századunk emberét bámulat és hideglelés rázza egyszerre, ha szemügyre veszi mindezek létrehozóját, vagyis önmagát. Sok minden meglepett minket ebben a században, de legjobban önmagunktól lepődtünk meg (hogy kancsalul rímeljek egy Szophoklész-mondásra). Nem csodálkozhatsz rajta, hogy az önszemlélet egyik kifejezője, a versíró ebben a szüntelen rázkódtatásban, új meg új vasúti váltókon áthaladva, el-elharapja a szót, sőt olykor a nyelvét is. Az elharapott költői nyelv költészete – így is nevezhetném a mai verset. A század meghökkenései arra kényszerítenek, hogy mintegy újratanuljuk az emberi beszédet szorgosan bővítve szókincsünket eddig nem ismert ragokkal, sorközökkel, riadalmakkal avagy víziókkal. Így igyekszünk hiteles híreket szállítani mindnyájunkról. A feladott lecke nehéz. Csak egyet ne felejts el: ez az érthetetlenség az újabb, a hitelesebb értelem keresése.

VEGYÉSZNŐ: Jó, jó. De hát nem kockáztattok túl sokat? Kockáztatjátok az olvasót, kockáztatjátok a verset, az eddig jól bevált költői módszereket. Elismerem: a kor bonyolult. Én sem most léptem le a falvédőről. De miért töritek szét az eddigi kereteket?

KÖLTŐ: A kor törte szét az eddigi kereteket. Nem mi. Mi csak lényegesen megváltozott világunk hangjait próbáljuk versbe rakni. És kénytelenek vagyunk új skálákat keresni hozzá.

VEGYÉSZNŐ: Muszáj?

KÖLTŐ: Úgy látszik.

(Rövid szünet.)

VEGYÉSZNŐ: Szóval azt akarod mondani, hogy a vers idővel megvilágosul. Mert az érthetőség úgynevezett formanyelv kérdése.

KÖLTŐ: Pontosan. A különféle költői irányzatok, izmusok és nem izmusok mindegyike egy-egy ajánlat változott tudatunk kifejezésére. A mai versnek ezer árnyalata van. Nehezen viseled az avantgárdot? Keress hagyományosabbat. Ki tudja, hol a határ a kettő között? Pláne minálunk. Olvasó őfelsége pedig válogathat. Azt olvasd, ami tetszik.

VEGYÉSZNŐ: De azt unom.

KÖLTŐ: Mit mondtál?

VEGYÉSZNŐ: Jól hallottad. Ami feltétel nélkül tetszik, azt egy picit unom. A klasszikusok kivételével. Azok állnak, mint a Sion hegye, lelkem pillérei. De ami olyan… klasszicista, ami olyan… szokásos, tehát nekem tetszik, azt valahogy unom.

KÖLTŐ: (sóbálvánnyá válik).

VEGYÉSZNŐ: Értsd meg, én elindultam valahonnan, de nem érkeztem meg. Panaszkodtok, hogy a 20. században nehéz írni. Olvasni se könnyű. Én hörgök, és láncaimat tépem, ha megint meg akarnak velem etetni valamit, amit nem értek. De azért hozzászoktam már egy csomó újfajta ízhez. Ha nincs ilyen íz – színdarabban, filmben, képben, versben –, akkor hiányzik. Ha megkapom, akkor esetleg átkozódom. Se így nem jó, se úgy. Most mit csináljak?

KÖLTŐ: Ez… ez elég elképesztő. Önmagaddal ábrázolod a századot.

VEGYÉSZNŐ: Ezért nincs elég örömöm a versben. Az újmódiban ritkán találom, és a régimódiban is megcsökkent. (Most eljutottunk a negyedik érvemig – ahogy te mondanád.) Olyan ez, mint a Lorentz-féle transzformáció. Tér, idő, sebesség viszonya, ne haragudj, nem mondom el, nem neked való. Úgysem értenéd.

KÖLTŐ: (nyel egyet).

VEGYÉSZNŐ: A lényeg az, hogy még a méterrúd hossza is megváltozik benne. Bennem megváltoztak a mértékek. Vagy most vannak változóban. Azért kérlek, hogy mondd már el, mi van ezzel a mai verssel.

KÖLTŐ: De hisz mondom…

VEGYÉSZNŐ: Sose mondod eléggé…

KÖLTŐ: Jobban tudod, mint én…

VEGYÉSZNŐ: Mert megváltoztattátok…

KÖLTŐ: Mert megváltozott…

VEGYÉSZNŐ: Most aztán…

KÖLTŐ: Most aztán…