"Levegő-applikáció" Barbara Olson módszerével

Mint az előző posztban írtam Attila ezzel a bizonyos spéci applikációval készül, amit Barbara Olson könyvéből tanultam. Kicsit hasonlít Vikki Pignatelli módszerére, de nagyobb munkáknál ez egyszerűbbnek tűnik.
Nem vagyok az oktató képsorozatok (tutorial) mestere sem, de megpróbáltam néhány képet készíteni, ami még nem árulja el, hogy fog kinézni a végleges kép, mert hogy pályázatra készül.
Először is meg kell rajzolni 1:1 arányban a szabásmintát, aminél arra kell figyelni - különösen ilyen nagy munkáknál - hogy "szekciókra" legyen bontható. Ezeket a szekciókat a rajzon pirossal rajzoltam, hogy tudjam, milyen nagy egységeket kell majd összevarrnom és milyen sorrendben.
A módszer nélkülözhetetlen kelléke a rávasalható, de kitéphető stabilizátor. Én a Sulky Totally Stable fantázianevű anyagát használom. Tekercsben árulják 50 cm széles, jó masszív, többször felvasalható, ha ki akarok cserélni egy foltot, és a végén kitéphető. A ragadós felével felfelé, vékony vízálló filccel át kell másolni a mintát. Nem muszáj az egészet egyszerre, sőt szerintem jobban is kezelhető, ha csak egy-egy nagy szekciót csinálok meg. A stabilizátoron lehet jelölni a színárnyalatokat, az egyes foltokon belüli színátmeneteket. Barbara meg is számozza a sablonokat, én ezt megpróbálom kikerülni - túl sok lenne.
A rajzolás után valahol szétvágjuk a sablont, és elkezdjük rávasalni a megfelelő anyagokra, és negyed inches ráhagyással kiszabjuk. Itt egy darabka, bal oldalon még ott a sablon, mellette meg négy folt.
Amennyiben elégedettek vagyunk a színekkel, a kontraszttal, kiválasztunk két egymás melletti foltot. Eldönthetjük, hogy melyik legyen felül, azaz melyiket applikáljuk a másikra. Néha mindegy, néha nem - legalábbis az én munkámban.

És itt jön be a másik fontos kellék: a nem permanens (újrapozicionálható) ragasztó. Barbara stiftet használ, de az internetes keresésem szerint itthon nem lehet venni, viszont sikerült ragasztórollert venni (azt sem tudtam, hogy van ilyesmi). Tehát ez nem állandóra ragasztja oda, csak ideiglenesen, tehát a legvégén kitéphető lesz a stabilizátor. Ha a felül lévő folton homorú (konkáv) az oldal, akkor bevagdossuk a sablonig.

A stiftet vagy ragasztót végighúzzuk a varrásráhagyáson vagy a papír szélén, és ügyesen visszanyomogatjuk. Eleinte bénáztam ezzel a fázissal, de a 100-ik után már jól megy. Néhány anyag nem annyira szereti a ragasztót, meg az is fontos, hogy a két végére kerüljön bőven ragaszték.

Színével lefelé lerakjuk a felülre kerülő foltot, rátesszük a másikat, kitapizzuk, hogy találkozzanak a szélek és a két végén egy-egy gombostűvel rögzítjük. Ha hosszú a varrás, középre is célszerű gombostűt tenni.

A varrógépbe felső szálnak láthatatlan (füstszínű vagy fehér) cérnát fűzünk, és azt a bizonyos "öt egyenes öltés, egy cakk, öt egyenes öltés" variációt választjuk. És aztán szépen lassan a foltok találkozási vonalán varrjuk az egyenest, és a "cakkok" hozzáfogják a másik (felső) darabot.

Itt látszik, hogy elsőre nem sikerült pont a találkozásnál varrnom, de egyszerűen, gond nélkül bontottam rajta.

És itt van a négy folt összevarrva. Nem baj, ha kicsit (de csak kicsit) huplis, a papír kitépése után lehet rajta vasalni.

Ahogy angolul mondják, ez egy nagyon "megbocsátó" technika: az egyes szekciókon belül lehet változtatni, lehet néhány milliméteres csúszás. A lényeg, hogy a szekcióhatárok maradjanak fixen, különben borul az egész rendszer.