Miért nem lehetett fényképezni Jacqueline kiállításán?
Tényleg mindenki odavolt a kiállításáért, én pedig önző és önzetlen módon nagyon örültem, hogy ilyen sok embernek - meg persze magamnak - ilyen felejthetetlen esztétikai élményt okoztam.
Néhányan zokon vették, hogy nem lehetett fényképezni. Egyrészt ez nem szokatlan quilt kiállításokon: a múltkor, amikor a Hírfoltokbeli cikk kapcsán utána néztem a szerzői jogi szabályozásnak itthon és külföldön, egyértelművé vált, hogy a mű "sokszorosítása" (ide tartozik a fénykép is) a szerző engedélyéhez között. És ezt az engedélyt ő nem adta meg.
Mivel három napig Jacqueline közelében voltam, így tudok egy másik indokot is tőle, ami szerinte a fő ok, és igen elgondolkoztató. Azt mondta, hogy ha lehet fényképezni, akkor emberek bejönnek, nem néznek se jobbra, se balra, előkapják a gépet, és sorban lefotózzák az alkotásokat, ahelyett, hogy a szívükkel és szemükkel apprecipiálnák azokat. És valóban, azt gondolom, hogy sokan töltöttek a "szokásosnál" több időt a teremben, mert nem lehetett fotózni. Azért nézték a lehető legközelebbről, azért fürkészték a nüanszokat hosszú percekig, mert tudták, csak a fejükben vihetik haza a "képet". Azért jöttek sokan többször is vissza, hogy még alaposabban szemügyre vegyék a munkákat.
És ugyan a blogokon valóban nem tudjuk "megosztani" másokkal, hogy mit is láttunk, de a fejünkben talán sokkal maradandóbban rögzültek ezek a csodák.
Néhányan zokon vették, hogy nem lehetett fényképezni. Egyrészt ez nem szokatlan quilt kiállításokon: a múltkor, amikor a Hírfoltokbeli cikk kapcsán utána néztem a szerzői jogi szabályozásnak itthon és külföldön, egyértelművé vált, hogy a mű "sokszorosítása" (ide tartozik a fénykép is) a szerző engedélyéhez között. És ezt az engedélyt ő nem adta meg.
Mivel három napig Jacqueline közelében voltam, így tudok egy másik indokot is tőle, ami szerinte a fő ok, és igen elgondolkoztató. Azt mondta, hogy ha lehet fényképezni, akkor emberek bejönnek, nem néznek se jobbra, se balra, előkapják a gépet, és sorban lefotózzák az alkotásokat, ahelyett, hogy a szívükkel és szemükkel apprecipiálnák azokat. És valóban, azt gondolom, hogy sokan töltöttek a "szokásosnál" több időt a teremben, mert nem lehetett fotózni. Azért nézték a lehető legközelebbről, azért fürkészték a nüanszokat hosszú percekig, mert tudták, csak a fejükben vihetik haza a "képet". Azért jöttek sokan többször is vissza, hogy még alaposabban szemügyre vegyék a munkákat.
És ugyan a blogokon valóban nem tudjuk "megosztani" másokkal, hogy mit is láttunk, de a fejünkben talán sokkal maradandóbban rögzültek ezek a csodák.
Megjegyzések
sajnálom, hogy nem lehettem ott a hétvégén, de nem hiszem, hogy a képek kárpótolnának úgysem.
Ági
és akkor mi röhögtünk rajtuk,de legfőképpen szántuk őket.és tátottuk a szánkat odabent.