2010. október 5., kedd

Miért pályázom én?

Az előző poszt nyomán hihetetlenül megugrott az oldal látogatottsága: háromszor annyian tévedtek ide, mint ahányan egy normál napon. A látható megjegyzéseken túl ketten írtak magánlevelet. Köszönöm mindenkinek, elgondolkodtatóak voltatok.
Így ahelyett, hogy a megjegyzésekre reagálnék, azokkal vitába szállnék, egyetértően bólogatnék, megpróbálom leírni, hogy én miért pályázom sokadszorra. Ja, és elöljáróban el kell mondani, hogy még sohase nyertem semmilyen díjat.
1. Exhibicionista vagyok.
2. Kíváncsi vagyok, hogy mások mit gondolnak a munkáimról.
3. Szeretnék folyamatosan tanulni/fejlődni.
4. Úgy gondolom, hogy egy-egy pályázat sokkal jobban serkent a tanulásra, mintha csak úgy, magamnak varrnék.
5. Minden elkészített munka során rengeteget tanulok, mind a kitalálási, mind a megvalósítási fázisban.
6. Nem heverek a romjaimban (sokáig), ha valakinek nem tetszik, amit csináltam.
7. Nagyjából meg tudom mondani, hogy mikor csináltam (viszonylag) jót és mikor nem jót. És - legnagyobb örömömre - sokszor már meg tudom mondani, hogy valami miért nem jó.
8. Mindig abban bízom, hogy a következő jobb lesz :)))

8 megjegyzés:

Czkriszta írta...

Szerintem azért ez nagyban alaptermészetfüggő is.Például bennem érdekes kettősség van: mert míg minden elkészült munkámban a hibákat keresem és látom, sőt ha valaki megdícsér rögtön szabadkozom és mutogatom az általam felfedezett hibákat, DE ennek ellenére valószínűleg nagyon belebetegednék, ha más mondana rosszat róla.
Viszont ide nem nagyon jutok el, mert nem igazán szeretem mutogatni a varrományokat, mert úgysem tökéletes. Az pedig nálam sajnos beteges elvárás.

Polyák Ildikó írta...

Miért betegednél bele? Ha úgyis látsz benne hibát, miért baj, ha valaki más mondja?

Julcsi írta...

Ilyenkor, ilyen lelkesítő szavakat olvasva, azt gondolom: igaza van, a következőt én is bevállalom, lesz, ami lesz.
Aztán eljutok a következőig és mégis viszakozom...:)))

Zazálea írta...

Ez így nagyon rendben van, szép, kerek az egész, nálam azonban néhány pont hiányzik, érzem is a vágyakozást magamban. :o)

lomaquilt írta...

Én csak az életemben megért kudarcok példájából indulok ki. Én is mindig többet akartam. Mikor fiatal voltam ezért cserébe kértek valamit, késöbb az orromra koppintottak. Na hogy ezt még a hobbimban is megéljem, az nem hiányzik. Fő hogy a családi életem nyugodt legyen és szeretteimnek tudjak valami maradandót ajándékozni, ami rám emlékezteti őket. Persze ez nem zárja ki, hogy nem fogok valamikor pályázni. Továbbra is mondom, ha van egy biztató csoportvezető, vagy mai szóval élő mentor, az sokat segithetne. Sajnos kevesen vannak, vagy kifáradtak. Ebben kellene segiteni a felkarolásban.

Violini írta...

Ildi, sztem rajtad látszik h. sokat jársz/jártál más vidéken :-) Általános tapasztalat, h. egész más a dolgokhoz való hozzáállása annak, aki nyugatabbra (is) szocializálódott. Konkrétan: optimistább, nyitottabb.
Jó, hogy leírtad az érveid, szívesen olvasok ilyesmit, segít.

36évi írta...

Nekem kb. ezeket jelentette a kultúraquiltek és a foltversek. Az pályázat volt kicsiben, persze kisebb felelősséggel - kisebb méret, rövidebb határidő, kevesebb tét. Ezért sajnálom nagyon, hogy már nincs. :(

Márta néni írta...

Hozzátenném, hogy én meg ezeken felül azért is pályázom, mert
1.nincs veszítenivalóm vele (na ja, a pénz, de ez hazaiaknál igazán nem sok)
2. szeretem tíz méterről is megnézni a munkámat, ehhez meg a kiállítóterem kell.
3. a kudarctűrőképességet a mai világban érdemes folyamatosan fejleszteni.
4. Nem vagyok olyan beképzelt, hogy azt képzeljem a munkámról, hogy még évek mulva is emlékezzenek rá, pláne a technikai hibáira, amiket persze én magam is jobban tudok, mint aki nézi.
5. Mert mi történik, ha sok a jó munka? Nem nyerek díjat, de jó társaságban volt a munkám. Ha gyenge a felhozatal, akkor meg jó, hogy elküldtem, az a falfelület nem maradt üresen.