2009. július 17., péntek

Veszteségek

Február 17-e és június 28-a között három közeli barátnőmnek halt meg a férje. Mivel húsz-harminc éves barátságok, természetesen a férjeket is jól ismertem, szerettem, és őszintén gyászolom őket. A barátnőim - kis túlzással - romokban hevernek. A magam szerény módján próbálom segíteni őket a túlélésben.
Tegnap kaptam hírét, hogy iráni barátnőm, Pari férjét június 27-én a teheráni repülőtéren letartoztatták, és azóta tudja, hol van Bijan, aki nem politizált, és az elnökválasztások körüli zavargások idején nem is volt otthon. Pari élete csodálatra méltő példa számomra, hogyan lehet nő létére feszegetni a muzulmán vallás előírásait.
Sok illúzióm nincs a diktatúrák természetét illetően, és a halál utáni életben sem hiszek, de most négy barátnőm sorsáért aggódom. Ehhez képest a quiltelés....

2 megjegyzés:

Juhizs írta...

Ez rémisztő, amit leírtál.
Mindegyik tragikus nyilván, de az utolsó a legrosszabb :-(
Állítólag szeretteink esetében az első év a legrosszabb, mikor jönnek az évfordulók, névnapok, születésnapok, és főleg az első karácsony nélkülük és fájdalmas a szilveszter...
Túl sok emberi foltot kell befoltozgatnod, vagy megpróbálnod, nem is tudom, hogy győződ - lelkileg is.

Márta néni írta...

Sajnos minél tovább élünk, annál több halottunk lesz. És nem csak az eltemetettek, hanem az élők között is. Dehát csak annak érdemes élni, akinek van mibe belehalni.