Kékszakállú önarcképe

A 20 Perspectives csoport újabb témához érkezett: Ajtó/ablak/portál, és az a méretbeli megkötés, hogy pont 80 cm magas legyen, míg a szélessége 40 és 60 cm között. Volt persze nagy gondolkodás, különösképpen hogy kb. 18 éves koromig nagyon határozottan építész szerettem volna lenni, és az építészet iránti szerelmem változatlanul megmaradt. Játszadoztam mindenféle gondolattal, mind formailag, mind technikailag, de egyszer sem jött el a Heuréka! pillanat. És akkor egyszer csak bevillant a hetedik ajtó, a kulcs és Judit és tudtam, hogy ebből lehet valami, pláne ha felhasználom a korábbi nyarakon indigóval festett anyagaimat.

Volt persze egy félelmem is, nevezetesen, hogy mit mond, mond-e valamit a kékszakállú történet egy nemzetközi társaságnak. Realistán nem várhattam (ez be is jött), hogy ismerjék az operát vagy egyáltalán a kiindulási pontként használt francia mesét. Magyarul, olyannak kell lennie, hogy a történet ismerete nélkül is bevonzza a nézőt.

Mivel azt sem gondolom, hogy minden magyar ismeri a sztorit, hadd foglaljam össze röviden. Az eredeti mese (Barba Bleu) francia, és tényleg olyan, mint egy mese, van benne vér, gyilkosság, szerelem, és a végén a legutolsó feleség – a testvérei segítségével – megöli Kékszakállút, újra férjhez megy és „boldogan él, míg meg nem hal”. Ezzel szemben a bartóki librettó Juditot, a kíváncsi nőt teszi a középpontba, és maga a mű az egyes szobák kinyitásáról szól. Nincs heppiend: Juditot bevezetik a hetedik szobába, és Kékszakállú egyedül marad a sötétben.

A műnek sokféle értelmezése van, amik közül én azt a variációt tudom elfogadni, ami szerint az ajtók kinyitása, illetve a mögöttük rejlő borzalmak feltárása azt szimbolizálja, hogy ez ember (Everyman – bárki) hogyan kezeli a saját lelkének titkait, mennyire hajlandó kitárulkozni, és ezzel megszabadulni a démonaitól. És persze azt is, hogy mennyire vagyunk kíváncsiak a „másik” lelkének mélységeire, vállaljuk-e annak kockázatát, hogy esetleg nem igazán vonzó dolgokat tudunk meg, avagy homokba dugjuk a fejünket. Rajtatok vannak zárt ajtók? Rajtam igen😊 Miért nem tárjuk fel? Mikor jobb nekünk, ha súlyként hurcoljuk, vagy ha – úgymond – sebezhetővé tesszük magunkat?

A színpadképet/díszletet eléggé pontosan meghatározta Bartók, és ehhez hűen a legtöbb produkció egy nagy sötét termet mutat, amiben hét ajtó van, és onnan az egyes ajtók kinyitásával különböző fénynyalábok áramlanak be. Ezzel ellentétben én várat akartam építeni, amiben minden ajtó az „utcára” nyílik. Rajzoltam is egy méretarányos skiccet, egyrészt hogy lássam az arányokat, másrészt, hogy spóroljak az indigós anyagaimmal, lehetőleg ne kelljen cserélni már leszabott darabokat. Ez nagyjából be is jött, bár persze voltak változtatások.

Teljesen hagyományos módon varrtam össze a „várat”, majd visszahajtva ráapplikáltam egy nagyobb darab majdnem egyszínű indigós anyagra. Utána Vliesofixszel felragasztgattam az ablakokat és az ajtókat. Ezután jött a tűzés: kétféle kék és fehér pamutcérnával a mintához illeszkedően elég sűrűn letűztem. Így aztán a végén picit keskenyebb lett, mint a maximálisan lehetséges 60 cm. Mivel az ajtókat hangsúlyosra akartam, elővettem egy vékony fémlemezt (akkor próbáltam ki, amikor a bíróképzés egyik moduljában különböző szokatlan anyagokkal kellett kísérletezni), méretre vágtam úgy, hogy az ajtóknak legyen „kerete”, és géppel felvarrtam. Végül fogtam egy fémvonalzót meg egy árat, és mintát lyukaszgattam mindegyikbe. A poszt végén van néhány fénykép, köztük oldalról is, ahol sokkal jobban érzékelhető az ajtók csillogása.

A következő téma a Természet, a határidő pedig szeptember vége. Már tudom, mit fogok varrni….