2016. október 30., vasárnap

Michael Collins



Nagyon régen, mondhatni kora gyermekkorom óta érzek különös vonzalmat az írek iránt. Egyaránt rajongok az irodalomért, a whiskeyért, a tájért és Moher szikláiért.
Kevés országban járt kevesebb véráldozattal, testvérharccal a nagy testvértől, Nagy-Britanniától való függetlenség megszerzése. Az ír függetlenségi harc számos eseményét, híres alakját meg lehetett volna varrni, nem is tudom, miért választottam Michael Collinsot.
Michael Collins, írül Micheál O Colieáin, 1890-ben született Cork mellett. A Big Fellow (a nagy pasas) becenevet kapta fiatalabb testvéreitől, ami nem csak a magasságára utalt, hanem arra is, hogy mindig erején felül, életkorát meghaladó feladatokat vállalt.
15 éves korában abbahagyta a tanulást, először a postánál dolgozott, majd Londonban kifutófiú volt. Itt került kapcsolatba az Ír Köztársági Testvériséggel. Dublinba visszatérve csatlakozott a formálódó ír patrióta mozgalmakhoz és fontos szerepe volt az 1916-os Húsvéti Felkelés előkészítésében. A Húsvéti Felkelés első napján a dublini Főposta előtt olvasták fel a Poblacht na Éireann (Ír Köztársaság) Függetlenségi Kiáltványát, amelynek így hangzik az utolsó bekezdése:
„Az Ír Köztársaság ügyét a Mindenható Isten védelme alá helyezzük, akinek áldását kérjük fegyvereinkre, és imádkozunk, hogy senki, aki az ügyért harcol, ne becstelenítse meg gyávasággal, embertelenséggel, erőszakkal. Ebben a magasztos órában az ír nemzetnek, bátorsága és fegyelme révén, és gyermekeinek a közjóért való áldozatvállalása révén méltónak kell bizonyulnia arra a nemes sorsra, amire hivatott.”
Ekkor húzták fel először az ír zászlót: a zöld szimbolizálja az ír köztársasági hagyományokat, a narancs az Orániai Vilmost támogató (angol) kisebbséget, míg a fehér a két csoport közötti tartós békét.
Az elbukott véres felkelés után Collinsot több ezer más hangadóval együtt letartóztatták, és egy walesi internálótáborban töltötte büntetését. A frongochi táborban igazi központi szervezővé vált: nagyon készültek a következő lehetőségre. A komoly belföldi és nemzetközi  nyomás hatására a brit kormány decemberben minden foglyot elengedett.
Tom Clarke, a függetlenségi Kiáltvány első aláírójának halála után Collins kapta meg a titkos szervezkedéshez szükséges összes információt, ezzel az ír szabadságharc központi alakja lett. Collins alapvetően a fizikai erő, azaz a tényleges harc álláspontját képviselte, ellentétben a Sinn Féin (Mi Magunk) mozgalom vezetőivel, akik viszont az erőszakmentesség hívei voltak, és az osztrák-magyar monarchiához hasonló államberendezkedést képzeltek el. Collins hamarosan a fokozatosan radikalizálódó Sinn Féin mozgalom vezetőségi tagja, és az Ír Önkéntesek igazgatója lett.
Az 1918-as brit parlamenti választásokon Írország nagy részén elsöprő győzelmet aratott a Sinn Féin, és maga Collins is alsóházi képviselő lett, ám az összes képviselő visszautasította, hogy a londoni parlament tagja legyen, helyette egy dublini parlamentet (Dáil Éierann) hoztak létre. Az így létrejött illegális államot senki sem ismerte el, hiába lobbizott Éamonn de Valera elnök és sok ír-amerikai az Egyesült Államokban. 1919-ben de Valera pénzügyminiszternek nevezte ki Collinsot. Bár a minisztériumok csak papíron léteztek, Collins igazi minisztériumot hozott létre, és nagy összegű kötvénykibocsátást szervezett, amiből az új Ír Köztársaságot szándékozta finanszírozni.
Az ír függetlenségi háború során Collins számos fontos pozíciót töltött be, elsősorban katonai vonalon. Önkénteseket szervezett, gerillakakciókat hajtott végre, folyamatosan támadás alatt tartotta a Nagy-Britanniát reprezentáló rendőrséget. A harc nem lett volna sikeres a lakosság komoly támogatása nélkül.
1921-re az angolok pozíciója annyira meggyengült, hogy az egyetlen lehetőségként kínálkozó szükségállapot helyett (amit Anglia elsősorban a külföld rosszallása miatt nem akart), békét ajánlottak a még mindig el nem ismert köztársaságnak. A londoni béketárgyalásokra eredetileg de Valéra ment volna, ő azonban Collinst szerette volna a delegáció vezetőjeként. Collinsot hosszasan kellett kapacitálni, mivel azt mondta, ő katona, nem politikus. Októbertől decemberig tartottak a kemény tárgyalások: angol oldalon Lloyd George miniszterelnök mellett ott volt az ifjú Winston Churchill is.
Az 1921. december 6-án aláírt szerződés az Ír Szabad Államnak domínium státuszt adott, ami félúton volt a teljes önállóság és a gyarmati lét között. A végrehajtó hatalom a királynál marad, de a törvénykezés a Dáil kezébe kerül, az angol hadsereg kivonul és önálló bíróságok jönnek létre. Viszont a hat északi tartomány, ahol jelentős unionista többség volt, Nagy-Britannia része marad Ulster néven. Collins nagyon jól tudta, hogy a szerződést sokan fogják bírálni: „Ma este aláírtam a halálos ítéletemet” – mondta.
Az elkövetkezendő hónapok igazolták Collins félelmét. A hadsereg, a polgárháborús állapotok, a sok civil kézben lévő fegyver miatt a helyzet az egész országban drámaivá vált. 1922. augusztus 20-án szülővárosába Corkba indult, noha próbálták lebeszélni, mivel az a körzet erősen szerződés-ellenes volt. Egy mellékúton a katonai konvojon máig ismeretlen személyek rajtaütést hajtottak végre, Collins fejlövést kapott és a csoportból egyedüliként meghalt. Dublini temetésén mintegy 500 ezer ember vett részt, ami az akkori lakosság kb. egyötöde.
Michael Collins megítélése akkor és azóta is éppen annyira ellentmondásos, mint az összes többi ír szabadságharcosé. Túlságosan sok kisebb-nagyobb csoportosulás jött létre, túlságosan sok fegyver volt civilek kezében, akik egymás között is képtelenek voltak megegyezni az ország sorsát illetően. Írország szilárd demokrácia, ám Ulster még mindig Nagy-Britannia része, pedig Collins bízott a sziget újraegyesítésében, és a mai napig ez a Sinn Féin fő célja.

 Az IRA hírszerzési vezetője
 Egy héttel halála előtt a Sinn Féin alapítója, Arthur Griffith temetésén


A halálos ágyán

 

2016. október 28., péntek

Aung San Suu Kyi



Egy Nobel-békedíjas burmai asszony, a tökéletes példája annak, hogy az elvhűség hogyan teszi az ember életét egyszerre tragikussá és magasztossá, az illetőt pedig népe körülrajongott hősévé.
Akkor hallottam először Aung San Suu Kyi nevét, amikor valamikor a tévében (valószínűleg véletlenül) megnéztem A szerelem ösvényein (Beyond Rangoon) című 1995-ös filmet. (A magyar filmcím-fordítók bődületes alkotása!) Bár volt benne valami szerelmi szál is, de a politikai üzenete, ráadásul, hogy először Cannes-ban vetítették, a főhős életére is hatással volt: átmenetileg kiengedték a házi őrizetből.
A honfitársai által Daw Suunak (Suu néni) nevezett politikus 1945-ben született Burmában, mai nevén Myanmarban az angol gyarmatosítás végnapjaiban. Édesapja alapította meg a modern burmai hadsereget, és az ő vezetésével harcolták ki a függetlenséget Angliától. Aung Sant 1948-ban meggyilkolták, majd néhány évvel később édesanyja is bekapcsolódott a politikai életbe, és 1960-tól Burma indiai és nepáli nagykövete volt, ahová természetesen a gyerekei elkísérték.
Daw Suu 1964-ben Új-Delhiben szerzett politikatudományi diplomát, utána Oxfordba ment, ahol újabb diplomákat szerzett. Tanulmányai befejezése után az ENSZ New York-i központjában dolgozott, és közben napi levelezésben volt leendő férjével a Tibet-kutató Michael Arisszal. 1972-ben összeházasodtak, két fiúk született.
Daw Suu további angliai és indiai egyetemi kutatómunka után 1988-ben tért vissza Burmába, éppen akkor, amikor U Ne Win elnök lemondása után komoly erők mozdultak meg a demokratikus változás érdekében. Az augusztus 8-i (közkeletű nevén a 8888-as felkelés) tömeggyűlésein Daw Suu fél millió ember előtt állt ki a demokrácia mellett. Hiába. Szeptemberben katonai kormány alakult, és a rákövetkező év augusztus 20-án helyezték először házi őrizetbe.
1888-ban alapította meg a Nemzeti Demokrata Ligát, amelynek vörös zászlójában egy repülő fácán látható. Az 1990-es általános választásokon a NDL a szavazatok 59%-át kapták, amivel a parlamenti helyek 80%-át szerezték volna meg, az uralkodó katonai rezsim azonban megsemmisítette az eredményt.
Daw Suu 1989 és 2010 között összesen 15 évet töltött házi őrizetben. A burmai hatóságok szerették volna, ha elhagyja az országot, de nem tette meg ezt a szívességet. A házi őrizet idején néha beengedtek hozzá külföldi látogatókat, de alapvetően elszigetelten élt. A néhány viszonylagosan szabadon töltött év rendszerint befolyásos külföldi politikusok, illetve az ENSZ közbenjárásának volt köszönhető, de mindig találtak újabb apropót, hogy elítéljék.
Akkor sem hagyta el Burmát, amikor 1997-ben a férjét Angliában prosztatarákkal diagnosztizálták, mert attól tartott, nem térhet vissza hazájába. Michaelt meg nem engedték be Burmába, mondván, nem tudnak neki megfelelő orvosi ellátást biztosítani.
A 2015-ös választásokon az NDL földcsuszamlás-szerű győzelmet aratott: elnyerte az összes parlamenti hely 86%-át. Daw Suu nem lett elnök, mivel a jelenlegi törvények szerint nem tölthet be állami funkciót az, akinek külföldi állampolgár rokonai vannak, így létrehoztak egy Állami Tanácsos nevű, miniszterelnökséghez hasonlítható funkciót.
Daw Suu a házi őrizet jelentős részét olvasással és meditációval töltötte, főként a buddhizmussal foglalkozott, nagy hatással van rá Gandhi, és annak erőszakmentes filozófiája. Mindig hazája hagyományos viseletében jelenik meg, hajában mindig ott az elmaradhatatlan virág.
"Anyaként fájdalmas volt a fiaimat feláldozni, de mindig tudtam, hogy mások többet adnak fel. Soha sem felejtem, hogy a börtönben lévő kollégáim nem csak fizikailag szenvednek, hanem a családjukért is aggódniuk kell, akik az önkényuralom alatti álló Burma nagyobb börtönében sincsenek-biztonságban.”



“Nem a hatalom tesz becstelenné, hanem a félelem. A hatalom elvesztésétől való félelem korrumpálja a hatalom levőket, a hatalom dühétől való félelem pedig az alattvalókat.”

 Nagyobbik fiával Alexanderrel Londonban.
 Tíz év késéssel vette át Oslóban a Nobel-békedíjat.
 Férjével, Michael Arisszal.