2011. augusztus 30., kedd

Száraz kert

Akik ismernek, tudják, hogy már ember emlékezete (na jó, kb. 40 éve) nagy Japán-kedvelő vagyok, ld. nyelvtanulás, levelezés, a hálószobám, a céhes japán hétvége.
Amikor a Céh kihirdette, hogy a 2012-es gröbenzelli kiállításra 20-25 db kertet állíthatunk ki (már ott virítunk a nyitóoldalon), rögtön tudtam, hogy az enyém japán kert lesz. Még pedig száraz, azaz nagyjából-egészéből csak kőből álló. Az ilyeneket rendszerint zen buddhista kolostorok mellé építették, mert ideális a meditációhoz: egyrészt pihentető nézni, másrészt rendben tartani, mert gereblyével mintásra rendezik a sódert.
Kiindulásképpen kiválasztottam a kyotói Ryoanji-kolostor kertjét - ez talán a leghíresebb. Eredeti méretében mindössze 10x30 méter, és 15 nagyobb kő van benne elhelyezve: egy hármas, egy ötös és egy hetes csoportban.
Tudtam, hogyan akarom megcsinálni. Az angliai bőröndömbe betettem egy 60x160 centis lepedővásznat, jó varrótűket és egy erre célra ideális (kicsit vastag, de nem szakadós) cérnát, vonalzót és vízben oldódó jelölőt. Minden hajnalban és este varrtam, és mire hazaértem, majdnem kész is lett.
Kb. 30x30 centisre húztam össze, először megfestettem az egészet teával foltosra, majd száradás után fekete/szürke textilfestékkel.




Persze már ki is bontottam. Most már csak azt kell kitalálni, hogy kerülnek bele a nagy kövek:)

2011. augusztus 25., csütörtök

Birminghami felhők Zazaleának



Ugye, egészen mások, mint a Bajna felettiek:)

2011. augusztus 23., kedd

Mit csinál az ember, ha ...

... beszámolót ír egy quilt fesztiválról? A válogatása természetesen szubjektív, de a végére tartogatja azokat az alkotásokat, amelyek a leginkább tetszettek neki.
Ám még ezelőtt pontosít. Egy angol blogban böngészve megtalálja a két nappal ezelőtti posztban szereplő két kedvence alkotóját. A meztelen nőt az általa régen csodált Annabel Rainbow készítette, a címe Élet (Az idő múlása) és a honlapja tanulsága szerint az alábbi szövegek vannak a testre tűzve. A lábain az angol nyelvterületen igen ismert Jenny Joseph vers, A figyelmeztetés olvasható: "Amikor öreg leszek, lilában járok és piros kalapban, ami nem illik egymáshoz, és nekem sem áll jól. A nyugdíjamat konyakra és nyári kesztyűre és szaténszandálra költöm, és azt mondom majd, hogy vajra nem telik." A hasán a "Jól érzem magam a bőrömben" felirat szerepel, a mellbimbóján pedig "Adj egy kis süteményt".
A másik, amiről azt írtam, hogy elrontott festett anyagokból készülhetett, Sue Hotchkis Herkuleanum című műve. Találó!
Szóval, az utolsó vásárlási körútról visszatér a művészethez, és sok-sok látogatóhoz hasonlóan szájtátva bámulja a két egyiptomi sátorkészítő férfit, akik mindenféle kütyü nélkül (csak ceruza, tű, cérna, és olló) csodálatra méltó applikációkat készítenek. Akárhányszor arra jár, mindig varrnak. Sőt árulják is, a nézők veszik is, mert egy jó 4-5 négyzetméteres darabot csak kb. 300 fontért adnak.


És akkor az utolsó művek. A művész Regina Benson, litván születésű, de ezer éve Angliában él. Emberünk igen-igen ámul a képeken, és bár nagyon-nagyon szereti őket, kicsit zsúfoltnak tartja a "termet". Túl a falakra függesztett képeken, középre még két darab, vagy 4-5 méteres anyagdarab (art cloth) van belógatva. Így aztán szinte egyetlen munkát sem lehet szemből fotózni. Ezek sem túlságosan bonyolultak: a kiinduló fekete selyemből, pamutból és bársonyból kiszedi a színt (hajtogatással és/vagy viaszreziszttel discharge-olja), majd itt-ott visszafest. Nagyon izgalmas módon jó néhány mű meg van domborítva: valószínűleg valami fémháló van bennük, amitől kisebb-nagyobb hullámok keletkeznek.




Ennek a címére emlékszik: A Balti-tenger partja

A beszámolójából persze jó néhány fontos-érdekes-említésre méltó munka-technika-ember kimarad, de megfogadja jövőre majd másképpen csinálja. Addig is sok szeretettel kíván nektek inspirációt, időt és pénzt ahhoz, hogy quiltelési álmaitokat megvalósíthassátok:
Polyák Ildi

2011. augusztus 22., hétfő

Mit csinál az ember, ha ....

...vásárol? Természetesen nem annyira konkrétan vásárol, mint inkább nézeget.
Rácsodálkozik például Stef Francis, Jean Oliver és Myfawny Hart otthon festett hímzőfonalaira, amelyek a szivárványnál is több színben kelletik magukat a polcokon, és nem érti, miért nincsenek otthon gyakorlói az ún. kreatív hímzésnek, vagy legalábbis ő nem ismer senkit erről a területről. Ezek a szálak és a belőlük készült alkotások annyira vonzóak, hogy még az is vesz belőlük egy kicsit, aki szinte biztosra tudja, hogy csak a fióknak vásárol (pl. ő).
Aztán megáll Pauline Burbidge standjánál, és már majdnem elcsábul, hogy megvegye a saját kiadású könyvét, amikor kiderül, hogy Pauline már a kiválasztottak között van: jövő augusztusban ő is kap egy külön kis kiállítótermet itt, ahová már gőzerővel készül. Akkor majd inkább jövőre...
A Coats-Rowan-Westminster megastandján épp ott van maga az isten is: Kaffee Fassett. Könyvet dedikál, angolosan jópofizik és hősiesen tűri a nők ostromát, pedig .... Jó színérzéke van a pasasnak, ez tény, bár az odateremtett világ nem az ő világa.
A vásárlórészből visszakanyarog a kiállítókhoz és betér Pia Welsch minitermébe. Szereti a quiltjeit, elsősorban a színeket, élénkek, vidámak, de nem kiabálnak. A formák (ez a magszerű valami), a kompozíciók nagyon egyszerűek, de a képek hatásosak.




A következő standon, amit meglátogat a "Továbbtanulási ösztöndíj" pályázat öt indulója állítja ki a portfolióját. A résztvevők a City&Guilds nevű oktatási csúcsszerv által akkreditált PW-képzések résztvevői. A portfolióban tulajdonképpen egy nagyobb művet állítanak ki, valamint az ahhoz vezető tanulmányokat, rajzokat, próbadarabokat. Csütörtök este kiderül, hogy a nyertes Clive Barnett, eredetileg szövő, akinek a lehető legátlagosabb angol (értsd csúnya) fazonja van, viszont a munkái! Ez a nyertes darab.

És itt a standon kihallgatja, hogy Clive a nyílt pályázatra is küldött darabot. Ja, persze, van benne hasonlóság. Az ember rendes, nem tapogatja a quilteket, így azt sem tudja megmondani, hogyan is készült ez. Talán a forrasztópákától feketedett meg az anyag széle? Vagy amolyan zsenília? Nem tudja, de tetszetős munkának tartja.




Ugyancsak ebben a minigalériában találja ezt a triptichont, Mary McIntosh alkotását, amit a suffolki téglafalak ihlettek. A portfolióban szerepel egy nagy A3 méretű tanulmányalbum is, amit őszinte csodálattal lapozgat: millió és egy gondolat, ötlet, rajz, ami ehhez a faliképhez készült. Hű, na ezt szívesen hazahozná! A munkát is, de inkább a vázlatfüzetet.



Ekkor megint elmegy kicsit szájongani, talán vannak még felfedezetlen kincsek a vásárban.

2011. augusztus 21., vasárnap

Mit csinál az ember, ha ....

... nemzetközi quilt kiállításra megy? Néz és vásárol, vásárol és néz, néz és vásárol .... Közben néha angolos könnyedséggel néhány szót vált a könyvespolcán ott sorakozó szerzőkkel: "Ó, de jó, hogy látlak!", "Á, imádom a könyved!", "Ú, de tetszik ez a technika!"
Ám a legeslegfontosabb blog szempontból, hogy még indulása előtt megtanul fényképezni és/vagy új fényképezőgépet vásárol, a fotózás előtt/után/alatt felírja, melyik képet ki csinálta. Esetleg hat fontért megvásárolja az alkotók nevét is tartalmazó katalógust. Mivel egyiket is sem csinálta, így most csak azzal főzhet, amije van.
A nyílt pályázatra érkező alkotások közül leginkább az art és a contemporary quilteket nézi meg. Teljes bizonyossággal még most sem tudja, hogy melyik melyik, de általános alapelvként azt szűri le, hogy ahol csak "textilfoltokból" áll a munka, az "kortárs", ahol meg kevesebb darab anyag és/vagy egyéb cuccok is vannak, az "art".
Ennek a kétszárnyú quiltnek szereti a kompozícióját, izgalmasan tűnik el az út a direkt V-alakban felrakott két darab mögött.

A következő két darabot a Studio 21 önálló kiállításán fotózza. A művészek közül csak Sandra Meechet ismeri, ezért az ő blogját linkeli ide, hogy további képeket láthasson az érdeklődő. Izgalmas, mozgalmas textúrákat láthat, és megfigyelheti a "közösségi varrást". Az első nap egy hosszú asztal és három-négy szék mellé kitettek egy kb. 40 cm széles a blog szerint 40 méter hosszú (!) selyemszerű anyagot, mellé egy csomó fehér, nyers, barna, fekete cérnát, fonalat és egyéb effektet, és bárki leülhetett egy kicsit varrni-hímezni-díszítgetni. Szombatra már jó hosszú és változatos darab készült el. Örömmel megnézni jövőre, hogy mi is született.


A katalógus nélkül is tudja, hogy a következő darab Jacqueline Heinzé. A címe Rózsaösvény. Még mindig örül, hogy vezetőségi tag korában annyira nyomta az ügyet, hogy Jacqueline 20 darabot hoz el a Határtalanul kiállításra.

A következő darabnak se címét nem tudja, se az alkotóját, de nagyon tetszett neki ez a realizmus és absztrakció határán mozgó munka. Vannak ugyan boltívek, de nem úgy, ahogy a valóságban. Kicsit balra húz a kompozíció, de a jobb oldali téglafal igen gazdagon díszített, így majdnem ellensúlyozza a boltíveket.

"A mamáját elragadta az Alzheimer" (Alzheimer's took her mum) a címe ennek a megrázó darabnak. A vasvillák (bár lehet, hogy más másnak látja) és az egyre elmosódottabbá váló arcok jól szimbolizálják számára a kórságot, bár hálistennek személyes (értsd családi) tapasztalata nincs a dologról.




A következő munka előtt sokféle ellentétes véleményt hallott: volt, aki szörnyülködött, volt, aki imádta. Ez esetben sem emlékszik a címre/művészre, arra viszont igen, hogy a hölgy karján és combján folyó szöveg van tűzve, amitől nem portré ez, hanem egy élethelyzet ábrázolása.

C June Barnes munkáját is egyből felismeri, és örül, hogy nem csak neki tetszik, hanem a zsűritől is kapott egy "Highly Commended" (kb. dícséretes) megjegyzést.

A következő munka nem túl eredeti témájában (tenger), de kellemes összhatású és színvilágú.

Ezt meg azért szerette, mert úgy gondolta, jó példája annak, hogyan lehet elb....tt festett anyagokból vizuálisan vonzó egészet alkotni. Semmi extra, semmi cicoma, de jó ránézni.


Az utolsó művet az Angliában élő holland Ineke Berlyn Négy évszakát azért szerette, mert szerinte szakítani tudott a téma közhelyeséggével. Az alsó harmadokban visszahozta az előző évszakot, és ezzel nem négy külön darab lett, hanem értelmet adott az egymás mellé helyezésnek.

Ekkor elment vásárolni egy kicsit (sajnos a hitelkártyáján nincs napi limit beállítva), de még visszament nézelődni.

2011. augusztus 20., szombat

Mit csinál az ember, ha...

már sokadszorra megy Londonba, és van uszkve 72 órányi igazi turistaideje?
Először is elmegy a Tate Galériába, ahol utoljára (és először) 33 éve volt, amikor már nagyon szerette a képzőművészetet, de még nem sokkal kevésbé értette-érezte. Megnézi a Turner-termeket, és örömmel konstatálja, hogy a tavaly Pesten látott képek nincsenek ott, tehát igazán csemegézhet a korai és késői művek között.
Aztán megint csak megállapítja, hogy az angolok nagyon tudnak múzeumot csinálni (alapvetően ingyenesen), amikor sorban kipróbálja az interaktív termekben kínálkozó lehetőségeket: prizmán keresztül megfigyeli a fénytörést, és Turner-grafikát másol az erre rendszeresített rajzállványnál. A falon pedig felfedezi, hogy mennyiben változott az idők során Turner színhasználata.

A múzeum után puszta kalandvágyból kimegy az East Endbe. Itt is csak nagyon régen járt, és úgy gondolta, fényes nappal kicsit katasztrófaturistáskodik. Amikor kiszáll Hackneyben (ejtsd: ekni) a Whitechapel megállónál, rövid idő alatt meg kell állapítania, ő az egyetlen európai/fehér közel s távol. Még látja a fosztogatások nyomait, de az élet megy tovább. Rövid szakaszon a Brick Lane-en sétál (ami egyáltalán nem "ösvény", hanem eléggé széles utca), és eszébe jut Monica Ali azonos című regénye, ami a fantáziadús magyar névadásban a A muszlim asszony címet kapta. Kicsit megkönnyebül, amikor Aldgate-ben újra metróra száll.
Másnap elzarándokol a már ezerszer látott Victoria & Albert Múzeumba, de akkor a gyűjtemény, hogy még mindig sok a néznivaló. A japán gyűjteményben örömmel fedez fel egy keszát, annak az eredetijét, amilyen ágytakarót varrt tavaly. A kiírásból azt is megtanulja, hogy ez azért ritka darab, mert nem "patchwork", hanem egy darab anyag van felvágva, és újra összevarrva.

Betéved a Jameel Pályázat döntőseinek termébe, ahová muszlim ihletésű művekkel lehet bekerülni. Mind a tíz alkotást szereti, de különösen megragadja ez a valami.

Nézi-nézi, nem érti, mi ez, kicsit olyan horgolásszaga van... Majd elolvassa, hogy egy pakisztáni művész (a nevét szégyenszemre elfelejti) kb. 1 cm széles színes papírcsíkokra Korán-idézetetek írt, összesen 2300 (!) darabotm majd ezeket feltekerte és elrendezgette egy kb. 1 méter átmérőjű lapon. És még a foltvarrást hívják türelemjátéknak!

Ugyancsak a V&A-ben csodálkozik rá a "hónap műtárgyára", ami külön termet kap, és a falakon körbe-körbe háttérmagyarázatot, fényképeket, grafikonokat talál. Ez egy Torres-szoros szigeteki maszk, mindenféle egzotikus hozzávalóból. Leginkább a mérete nyűgözi le, legalább fél méterre lóg ki a viselője arcából, tehát nem igazán szeretné felpróbálni.

A V&A-ből elzarándokol a Harrod's élelmiszer-részlegébe, ahol már többször megfordult, de még soha sem vett semmit. Egyrészt nem egy gourmet, másrészt az árak (még mindig nem) az ő pénztárcájához szabottak. De azért kicsit nyálcsurgat a kb. 3 méteres csoki- és pralinépult előtt.
Aztán még elugrik a British Museumba, és ugyan megfogadja, hogy nem fog tolakodni a múmiákat övező tömegben, de nem bír ellenállni. Felliftezik az emeletre, és átverekszi magát a tömegen, és még mindig nem érti (bár tudja) ezt az egész balzsamozós dolgot.
Bár már nagyon nyomja a cipő a lábát, úgy dönt, átsétál a Millennium-hídon. Amikor elkészült, éppen Londonban volt, de az átadás meghiúsult, mert "nyekergett" a struktúra, így csak messziről láthatta. Most viszont örömmel fedezi fel, hogy milyen isteni helyet találtak neki: az déli parton ott a Tate Modern nem túl vonzó erőmű-épülete és a Globe Színház mása, míg az északin olyan sétányt alakítottak ki az irodaépületek között, aminek a végén ott tornyosodik a Szent Pál. Oldalról szépen rálát a London Bridge-re és Tower-hídra is.

Bemegy a Szent Pálba is, de éppen vecsernye van, így nem tud beállni a kupola alá, csak oldalról adózik Sir Christopher Wren zsenijének. Mikor meglátja a vecsernye (evensong = esti ének) kiírást, eszébe jut kedvenc filmbeli leiterjakabja, bár a film címében nem biztos. A filmben azt mondja a férfiszereplő a meghódítani kívánt nőnek: "Mindjárt elutazom Evensongba. Nem tart velem?" A következő snittet a templomban vették fel.
Az utolsó nap már csak kisebb turnékra futja az erejéből, de azt nem hagyja ki, hogy ne egyen egy Häagen-Dazs fagyit a Covent Gardenben. Vérlázítóan drága, de hát egyszer élünk:))

2011. augusztus 8., hétfő

Volt még egy kis anyag, egy kis festék meg némi ötlet

Ha már belekezdtem szombaton, persze nem csak a jégkockásat festettem.
Ez egy "unalmas" korallszínű pamut volt, amit több társával együtt befőttes üvegbe nyomtam és kobaltkéket öntöttem rá. Egészben nem lesz használható, de részleteiben biztos.

Egy tervezett projekthez kellenek nekem türkiz és barna selymek. Ez két különböző minőség.

Ő is selyem, de annyira nem sikerült, talán még egyszer rá kell festeni.

Ő egy korábban rózsaszínesre megfestett selyem volt, amit csőre tekertem és szintén a kobaltkékkel kentem meg. Elég szép egyenletesre sikerült az erezet.

Ez eredetileg csak sima narancs volt, de üvegbe szorítva kapott egy kis kék ráöntést. Nagyon igzi az a kör alakú valami felül.

Tavaly Franciaországban egy amolyan igazi rőfösboltban vettem leértékelve ezt az eredetileg fehér-fekete-szürke damasztot. A minta nagyon kevéssé látszik rajta, de ez nem is baj. Van vagy másfél méternyi, nem tudom, mit kezdek vele.

2011. augusztus 7., vasárnap

Jégkockás festés

Arról már több helyütt olvastam, legutoljára a legfrissebb Professional Patchworkben Ute Lenk tollából, hogy a Procion oldatot töltsük bele jégkockatartóba, és fagyasztottan pakoljuk rá a mosószódában megáztatott anyagra.
A mostani Quilting Arts-ban viszont egy másik érdekes megoldás van, amihez nem kell kiüríteni a mélyhűtőt.
Kell hozzá egy tál(ca), egy rács, jégkocka, egy darab nylon és egy régi pléd vagy hasonló. Az anyagot megáztatjuk mosószódában, valahogy elrendezgetjük a rácson (alatta a tállal), betakarjuk jégkockával, majd a súlyának megfelelő Prociont szórunk rá por alakban. Ekkor így nézett ki.

Letakarjuk a nylonnal, ráteszünk valami "melegítőt", és addig hagyjuk állni, amíg a jégkocka el nem olvad. Ez a mostani időjárásban kb. 7-8 órát tartott.
Miután ezt megcsináltam, rájöttem tehetnék a tálba is egy darab anyagot, hogy a kifolyó festék is dolgozhasson. Mivel felemelni már nem igazán tudtam, csak úgy összevissza nyomtam be a résen.
Ekkor még nem tudtam, hogy a tiszta pamutnak eladott batiszt nem az, ami. Így aztán sikerült a lehető legpasztelebb semmit előállítanom.


Az alsó anyagon vannak érdekes minták, de túl sok a fehér, mert valószínűleg túlságosan lefektettem, és odajutott sok anyag, ahová nem csöpögött festék.
De nem adtam fel, tehát ma reggel újra jégkockát gyártottam, fogtam kb. 60 centi anyagot, beáztattam. A tálban harmonikaszerűen rendezgettem el a felét, míg a rácsra egy laza "kakaós csigát" tekertem. Rászórtam fél teáskanál magentát és egy teáskanál medium blue-t.


Igazán elégedett vagyok ezekkel.